Július végén vége volt már számomra a triatlon szezonnak, de nem szerettem volna verseny nélkül maradni utána sem. Számomra ezek adják a motivációt a kemény edzésekhez. Szerencsére nem kellett sokáig keresgélni a következő eseményt, mert hamar szembe jött velem a KiFut? 2. Veresegyházi Futóverseny hirdetése. Nem volt kérdés, rögtön neveztem.
Soha nem indultam még futóversenyen - leszámítva az általános iskolás váltó futásokat -, főleg nem erdőben. A távon vaciláltam egy kicsit, végül erőt vettem magamon, és bevállaltam a 10 km-t. Azt tudni kell, hogy világ életemben utáltam futni (nem is tudok még mindig szerintem 😅), így ez számomra nagy kihívást jelentett. Ekkora távot se futottam nagyon sokszor egyben, így a mércét elég magasra tettem elsőre.
A felkészülés jól ment, futottam, úsztam és tekertem is, egy edzés sem maradt ki előtte. A verseny előtti nap pihi volt már, csak Zoé után szaladtam szokásosan. 😄
A verseny napján az edzőmtől megkaptam az utasítást, hogy "csőmaxon" tegyem oda magamat, így hát nem volt kérdés, hogy ott bizony menni kellett. Pulzus kontrollos futással készültünk az edzéseken, így a pulzus tartományt is belőttük, hogy mit kellett tartanom a versenyen. Nem voltak nagy elvárásaim, az 1 órát akartam megközelíteni felülről. Anyukám kérdezte előtte, hogy milyen időt tervezek, az 1:05-öt mondtam neki, hogy azt tartom reálisnak.
14:30-kor volt a 10 km rajtja, összevonva az 5 km-esekkel. A pálya a veresi fenyves erdőben volt kijelölve, egy 2,5 km-es körön. Szerencsére ez számomra egyáltalán nem volt idegen, évek óta futok itt, ismertem már a terepet. Egy rövid közös bemelegítés után el is rajtoltunk.
A tempómat nem nagyon figyeltem (mostanában eléggé megviccel az órám, nem nagyon mutatja a helyes értékeket, a GPS szerintem kezdi megadni magát), kizárólag a pulzusomat néztem, és érzésre mentem. Az első kört kicsit elfutottam, vitt magával a tömeg. Éreztem, hogy kicsit vissza kell venni, mert nem fogom tudni végig tartani. A második kör kicsit szenvedős volt, így az egy kicsit lasabban sikerült, kerestem a megfelelő tempót, próbáltam lejjebb vinni a pulzusomat. A kör végén sikerült frissíteni rendesen, vitaminos víz és iso volt a terítéken, plusz egy pohár víz a sapkámra. Ezeknek köszönhetően a harmadik körben mintha újult erővel indultam volna.
Mikor befordultam az utolsó körre 7,5 km-nél, és mondta a bemondó, hogy 44:09-nél járok, akkor felcsillant a szemem, hogy ez akár még meg is lehet 1 órán belül. (Kedves férjem a verseny előtt folyamatosan ezt mantrázta, hogy 1 óra alatt kell beérjek, de én csak legyintettem, hogy na persze.) Nem volt kérdés, elővettem a "tartalékokat", és megpróbáltam tartani a tempót, nem belelassulni. Folyamatosan néztem az előttem futót, aki kb. 20-30 méterre lehetett, és próbáltam kicsit közelíteni. Sajnos a cipő már törte a lábam, így nem volt a leg kellemesebb érzés, de ha már idáig eljutottam, ráadásul ilyen idővel, akkor most már nincs megállás. Az utolsó kilométeren jött már a hideg rázás, a már sehogy nem jó érzés, a nehéz levegő, és az emelkedő, ami ráfordít a célra. A hajrára maradt még egy kis erőm, így a hivatalos idő 59:09 lett a végén. Igen, sikerült 1 órán belül hozni, még most sem hiszem el! :D
Mindez nagyban köszönhető a kedves kis családomnak, akik végig segítettek, szurkoltak, frissítettek. Körönként a kedves szavak, a bíztatások - na meg az iso :D - mindig új erőt adtak, hogy menni kell. A célba pedig libabőrősen fogadtam a gratulációkat! Még egyszer köszönöm Nekik! ❤️
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése